Welcome to life? Hát én immár mit válasszak?

kapunyitási pánikA kapunyitási pánik vagy életkezdési válság első jelentkezése gyakran nem is az Életbe való kilépés pillanata, azaz a nyílt munkaerőpiacon a felnőtt élet kezdete, hanem egy korábbi fázis, a felsőoktatásban való továbbtanulás kérdése.



A rendszerváltás előtt a gimnáziumban jól tanulóknak egenes út nyílt az egyetemekre, főiskolákra. A választott kar + régió együttese kijelölte a lehetséges és ugyanakkor kötelező utat, a kemény felvételik pedig biztosították azt a szelekciót, amelyen az átjutottak predesztinálva voltak a diploma megszerzésére.


Külföldi egyetem csak néhány kiválasztottnak jutott, természetesen a baráti szocialista országokban.

A ’90-es évektől fellazultak a felsőoktatás keretei. Újabb egyetemek és főiskolák alakultak, egyre több és változatos témájú karral, tagozattal. Megnyíltak a bejutási útvonalak azok számára is, akik nem tudtak magas teljesítményt nyújtani a felvételi procedúrában, fizetős módon vagy – ki nem mondva – alacsonyabb színvonalú intézménybe bekerülve. “Bejöttek” az országba azok a külföldi képzések, másoddiplomák is, amelyek magas szintű, naprakész és gyakorlatias tudást kínáltak. A sok kiváló képzés mellett azért elbújtak a hangzatos nevű, cirkalmas certifikátot kiadó, ugyanakkor bizonytalan tudást/tanítást adó intézmények is, melyeknek diplomái gyakran komoly fejtörést okoztak a toborzást-kiválasztást végző szakembereknek…

Bizony hozzászoktunk ahhoz, hogy a felsőoktatásba bejutni fontos és lehetséges, csak ki kell választani a megfelelő intézményt, kart, stb. Választási lehetőség pedig volt bőven. Ez azonban gyakran nem eufóriát okozott a huszonéveseknél, hanem pánikot is, hisz a választási lehetőségekkel együtt nőtt a rossz döntés lehetősége is!

A közeltmúltban pedig sokkszerűen érte ezt a korosztályt a különböző röghöz kötési törekvések, hisz ki ne használna ki egy külföldi tanulási – munka- tapasztalatszerzési- jövedelemszerző lehetőséget, ha van rá módja?

A mélyütés pedig a kvótarendszer kialakítása, amely jelentős számban szorítja ki az ingyenes továbbtanulásból a diákokat – aki most aztán igazán tanácstalanok.

Mi a rendezőelv a döntési gondolatmenetben?

Általában a nyelvtudás és az anyagi lehetőségek, valamint ennek kombinációja.

Aki értékelhető írott és beszélt nyelvtudással rendelkezik, az bevállalhatja a külföldi továbbtanulást. Az, hogy a költségeit miből finanszírozza, az a család áldozatvállalásától és a saját vállakozószellemétől, no meg a talpraesettségétől függ. Tanulni +dolgozni a helyi pizzériában, tanulni és élni a család pénzéből, dolgozni főleg és mellette tanulni, szemfüles módon másik magyar sorstárs albérletébe, munkalehetőségébe kapaszkodni – mind mind működő forgatókönyvek.

Na de az, aki nem hogy az idegen nyelvű oktatáshoz sem rendelkezik nyelvtudással, hanem még az itthoni diplomáját sem kapja meg a nyelvvizsga hiányában? Aki az itthoni fizetős felsőoktatást sem tudja vállalni? Aki tudja a nyelvet és a szaktárgyait is, de még a repülőjegyre sem futja?

Akinek nincs idegennyelv-tudása, szaktudása, diplomája pedig értéktelen a munakerőpiacon?

Mi lesz velük?... és a mi lesz a MI tudásalapú társadalmunkkal??

 

Marton Krisztina
HR szakértő
marton.kriszta@invitel.hu



kapunyitási pánik